BORBÉLY LÁSZLÓ HALÁLÁRA

 

Január 10-én a dorogi temetőben búcsút vettünk kedves tagtársunktól, Borbély László okleveles vegyészmérnöktől, a Dorogi Szénfeldolgozó Vállalat, majd a Kőbányai Gyógyszerárugyár, végül a Richter Gedeon Vegyészeti Rt. nyugalmazott műszaki doktorától, aki e sokféle funkció, beosztás mellett az egyetlen munkahelyhez való hűség emberi példája.

Egy év telt el azóta, hogy az alattomos kór hirtelen megmutatkozott, s szervezetét megtámadva nagy ijedelmet okozott. Éppen befejeztük vele a Dorogi Füzetek 42. kötetének szerkesztését, amely könyv a „Dorog és a tudományok” sorozat különleges darabjaként kerül a dorogi kultúrtörténetbe. Munkatársával, Sandy Endrével a Richter-irattár rendezési munkálatai közben találtak rá két – valaha volt – dorogi gyártástechnológia teljes dokumentumanyagára. Jó érzékkel összeszedték, rendszerezték az iratanyagot, s felajánlották közlésre egyesületünknek. Afféle rendhagyó „dokumentumregény”-ként határoztuk meg műfajilag a munkát, Borbély László végig nagy gondossággal kísérte figyelemmel a szerkesztést.

A bemutatót már el kellett halasztanunk a váratlanul érkezett betegség miatt. De 2012. február 14-én – rendkívüli önfegyelemmel – ott ült velünk a halasztott bemutatón, és készséggel válaszolt kérdéseinkre, mesélt a megtalált dokumentumok utóéletéről, ipartörténeti jelentőségéről. Utólag is megrendítő élménye marad ez a jelenlévőknek.

Mindig ámulva hallgattam szakmai tudásának meggyőző, fölényes (de sosem fölényeskedő) előadásait. Mindig azt éreztem közszereplései vagy magánjellegű beszélgetéseink közben, hogy különleges képessége van a másik embert megtisztelő kommunikációra, az odafigyelésre, mások értékeinek megbecsülésére. Művelt, sokoldalú ember volt, aki sosem magamutogató, de szükség esetén vállalta a kiállást minden fontos érték mellett. Jogos büszkeséggel hozta el nekünk például a Dorogi lexikon szerkesztésekor nagybátyja, Borbély Gyula karmester életrajzát, nagy gonddal kísérte figyelemmel olyan dorogi személyiségek helytörténeti s ugyanakkor országos jelentőségű munkásságát, mint Schlattner Jenő és Riedler Miksa vegyészek életműve. De egyesületünk formabontó költészetnapi megemlékezésén is készséggel szerepet vállalt, megmutatva Adyhoz, a lírához fűződő személyes érzelmeit, egyéni gondolatait. S egy időben egyesületi delegáltként vett részt a városi képviselőtestület szakmai bizottságaiban is.

Nagy hiány marad utána, (Kosztolányi szavaival) „Mert ilyen az ember. Egyedüli példány.”

Mindannyian, akik ismertük, őrizzük magunkban tovább azt az emléket, amit személyes varázsával sugárzott felénk. De őrzik ezt az emléket az írásai is, amelyekkel megajándékozott bennünket. Karácsony előestéjén ment el azok közé, akiket nagyra becsült, s akik között most már a mi emlékező tiszteletünket városunk értékteremtőjeként élvezheti tovább.

Adjon ez erőt valamennyiünk közös megnyugvásához.

Kovács Lajos

 

 


Megjelent a Dorogi Füzetek 43. kötete

 

Decemberi egyesületi ülésünkön vehették kézbe tagjaink a Dorogi Füzetek 43. kötetét, mely tudománytörténeti sorozatunkon belül a 4. kiadványunk.

A kötet címe: KÖLCSÖNHATÁSOK A DOROGI SZÉNMEDENCE TELEPÜLÉSEINEK MINDENNAPI ÉLETÉBEN

Két tanulmányt közlünk a szénmedence múltjáról:

Dr. Kövecses Varga Etelka néprajzos a „kétlakiság” kialakulásáról, a bányavidék lakosságának mezőgazdasági és ipari (bányászati) elfoglaltságairól, azok arányáról, mindennapi életük alakulásáról gyűjtötte anyagát. A szénbányászat fokozatosan alakította át az itt élő emberek életét, mindennapjait. S ha közben a szénbányákat be is zárták, máig él nemzedékek emlékezetében az az életforma, mely sok hasonlósága mellett falvanként kialakította a maga sajátosságait is. Kölcsönhatásuk egy sajátságos szénmedencei kultúrát hozott létre. A tanulmány a Dorogi Szénmedence Kultúrájáért Alapítvány támogatásával készült.

 

Kovács Lajos 2012 szeptemberében a Kulturális Örökség Napok keretében számos dorogi közösségnek bemutatta már vetített képes előadás keretében Dorog építészettörténetét. Az előadás bővített, teljes áttekintést nyújtó, gazdag képanyaggal illusztrált tanulmányát olvashatják az érdeklődők.

A szénmedence központjában, Dorogon a Salgótarjáni Részvénytársaság rendelkezett azzal az anyagi forrással, amelynek segítségével az építészet kisugárzását erősíteni, gazdagítani tudta. Gáthy Zoltán építészmérnök és tervezőirodája Lábatlantól Piliscsévig, Sárisáptól Esztergomig számos olyan ipari, kulturális, közigazgatási és vallási feladatot ellátó középülettel látta el a szénmedence településeit, amelyek napjainkig megtartották eredeti funkciójukat, és szolgálják ma is a helyi lakosság igényeit.

 

Mindezek a kölcsönhatások fontos XX. századi értékeket teremtettek a dorogi szénmedencében, s gyökerei lettek egy átalakuló, de hagyományaira támaszkodó XXI. századi életformának.

 

Ezzel a könyvvel a dorogi és Dorog környéki múlt iránt érdeklődők mélyebb ismeretéhez juthatnak a gazdaság- és társadalomkultúrának.

 


GRATULÁLUNK ELNÖKÜNKNEK!

 

A Komárom-Esztergom Megyei Közgyűlés "Komárom-Esztergom Megyéért"kitüntető díjat adományozott

Kovács Lajos

 

pedagógusnak,

pedagógusként és helytörténészként végzett kimagasló, áldozatos tevékenysége elismeréseként.

 


DOROGI ÉRTÉKEK NYOMÁBAN…

 

…ezúttal Budapesten jártunk. Az egyesület tagjaival számos egyesületen kívüli dorogi barátunk is részt vett az egész napos programon. Az id

őjárás kegyes volt hozzánk, verőfényes, szép őszi időben félszázan jártunk a magyar szellemi élet nagyjainak nyomában, közülük nem egy Doroghoz kötődő jeles személyiség hagyatéka, emlékezete bukkant fel a főváros különböző pontjain.

A kispesti Wekerletelep építészete 1908-1934 között példaértékű zöldövezeti otthonokat teremtett a korabeli munkás-lakóközösség számára. Európai színvonalú kultúrája volt ez a hazai építészettörténetnek. Kós Károly építésznemzedéke volt a főszereplője ennek a sugárutas, központi főtér köré emelt egyéni kiképzésű, kertesházas lakónegyed-építésnek. Emberi léptékű, ízléses otthonai ma is korszerűek, elegánsak, magyar és európai motívumokban egyaránt gazdagok. Két olyan kiváló tervező nevével is találkoztunk ebben a környezetben, akikre dorogi építészettörténetünkben is büszkén hivatkozhatunk. Mende Valér bányafürdőnk és kórházunk megálmodója volt, Fleischl Róbert pedig az Új bányairoda (ma Intézmények Háza) és a Munkásotthont mérnökeként hagyott ránk reprezentatív középületeket. Itt, a Wekerletelepen is meghívott építőművészei lehettek az értékteremtő tervezőmunkának. A Kós Károly tér ma már a Magyar Örökség része, védett műemlékegyüttes, ahol azonban az épületek, a tér játszóterei, temploma és illatkertje egyaránt forgalmas közösségteremtő központját alkotják Wekerletelepnek. A térről kivezető szép kapuk mögött, a sugárutakat összekötő kis utcákban pedig hangulatos, békés otthonokra, udvarokra tekinthettünk be.

Kirándulásunk legfőbb célja a Fiumei úti, közismertebb nevén a Kerepesi temető volt. 1855-től, Vörösmarty Mihály temetésétől nemzeti sírkertként ágyazódott be a nemzeti emlékezetbe, s bár az elmúlt több mint másfélszázad alatt sok értelmetlen pusztítás, átrendezés és megszüntetési terv veszélyeztette a létét, mindig meg tudott újulni, s nemzeti sírkert jellege mellett a köztemetők feladatát is ellátta. A hatalmas területet úgy jártuk be több órás látogatásunk során, hogy történelmünk nagyjainak síremlékeit, panteonjait látva megidéztük a személyiségek érdemeit, de legendáit és gyöngeségeikben is emberi arcuk egyedi vonásait. A történelmi nagyságok (Batthyány Lajos, Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Jókai Mór) mauzóleumai az emberi nagyság kőben, szoborban, mozaikban megörökített központjai történelmi küzdelmeinknek. Körülöttük pedig a művész vagy a tudós parcellákban kor- és harcostársaik egymásba kapaszkodó sírjelei erősítik összetartozásunk érzését. Itt értjük meg igazán, hogy nincs áthidalhatatlan távolság Horger Antal és József Attila között, s hogy a 19. század reformkorának sűrű telepítésű parcellájához szorosan kapcsolódnak a 20. század szellemi megújulást hozó korszakának példátlanul gazdag új névsorai.

Kerestük, s meg is találtuk közöttük a magunk (dorogi) kiválóságait. A 19. században ebben a kis szénmedencében nőtt magasra hazai tudománytörténetünk két olyan vezéregyénisége, mint Hantken Miksa és Zsigmondy Vilmos geológus. Huszadik századi történelmünket pedig a dorogi születésű kiváló közgazdász, a Magyar Állami Számvevőszék (ÁSZ) alapító tagja és első elnöke, Hágelmayer István reprezentálja a nemzeti sírkertben. Sírjaikra mi, mai dorogiak (néhány napja gimnáziumunk tanulói is) elhelyeztük az emlékezés koszorúit. A sírok között járva pedig megidéztük olyan személyiségek (Ódry Árpád színművész, Görgei Artúr bányatársasági elnök, Pege Aladár zenész, Karinthy Ferenc író, Radnóti Miklós költő, Mátrai Lajos szobrász stb.), emlékét, akik egy-egy emlékezetes dorogi napot szereztek nekünk szerepvállalásukkal, mindennapjainkra odafigyelő gesztusaikkal, művészetükkel, vagy éppen közéletiségük hasznosságával.

 

Különös értéke ennek a temetőnek, hogy képzőművészetünk állandó, legnagyobb nyilvános parkját tisztelhetjük benne, ahol nemcsak örök álmukat alusszák szobrászok, festők, építészek és iparművészek, de – még életükben – műveikkel maguk is fejet hajtottak elődeik vagy éppen kortársaik nagysága előtt, hogy később ugyanitt találjanak örök pihenőre. Emlékezetes és jellemző, hogy mennyi építész, szobrász talált feladatot is, nyughelyet is ebben a temetőben, igazolva, hogy végtelenül sok tehetség élt és él körülöttünk.

Kossuth Lajos páratlanul gazdag mauzóleuma önmagában is példás gazdagságát nyújtja a magyar művészet emelkedett harmóniájának. Nagy pillanata lett sétánknak, amikor volt szerencsénk betekinteni ebbe a jelen- és túlvilág közé felépített káprázatba. Talán azt is megsejtettük: nem a szomorúság az alaphangulata történelmi távlatokban egy sírkertnek. Erősebb bennünk emberi méltóságunk és alázatunk érzete.

A nemzeti sírkert utolsó állomásaként Arany János és Vörösmarty sírjeleinél álltunk meg. Ez volt sétánkban a szimbolikus kezdet és a vég. A Petőfi család távoli közös sírboltja és Vörösmartyné Csajághy Laura sírfelirata felől indulva sincs áthidalhatatlan távolság a Kerepesi temetőben. Családok, szerelmek, barátságok és ellenségek példázzák egyszerre ebben a környezetben, hogy nincs végzetes elszakítottság ember és ember között. S ha nem is jut mindig közös sír az összetartozóknak, a temető falakkal körülzárt szimbolikus egysége mégis a Szózatot idézi: „…itt élned, halnod kell.” Vagy legalább is: lehet.

 

Rövid záróakkordja volt utazásunknak a hajdani Britannia, később Béke, ma Radisson szálló épületének meglátogatása a Teréz körút-Szondy utca sarkán. Már a külső falakon is pompás mozaiksorozat és számos verssor idézi Arany János Szondy két apródja című balladáját. Az alkotó egy nagy tehetségű iparművész, Haranghy Jenő a két háború közti évtizedekből. A szállodát pedig ezekben az évtizedekben sok budapesti csak úgy emlegette: Haranghy Múzeum. S ez nem volt túlzás. A szállodához tartozó szórakozóhelyek, kis- és nagytermek (szám szerint több, mint egy tucat) mind az ő remekeit: üvegablakait, freskóit, mozaikjait, üvegkupoláját, faragványait és csomózott szőnyegeit, bútorait és grafikáit (dehogyis) rejtették! Ezekkel kápráztatták el a Budapestre látogató hazai és külföldi utazókat (a nagy nevek névsora oldalakat töltene be).

A pompás „múzeum” nagy része elenyészett a háború, de még inkább a hozzá nem értés, az irigység és a butaság útvesztőiben. Ami megmaradt, így is ámulatot kelt, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy rendezvények és szállodavendégek ellenére és sorai között átvághatjuk magunkat a Shakespeare-teremig, közel hajolhatunk a Szondy sörözőből megmentett ólomüvegablakokhoz, tekintetünkkel megsimíthatjuk a hajdani kupolaterem életben maradt – bár csak egy folyosóra száműzött – tiffanys üvegharangját. Töredékét a hajdani csodáknak – de még így is értve és szeretve ezt a méltatlanul mellőzött művészetet.

Mi közünk ehhez nekünk, dorogiaknak? Hát az, hogy ezt a biztos ízlésű és kezű embert Dorog is a magáénak vallhatja a nekünk itt hagyott munkái által! Hiszen falképei többségükben  átvészelték a megsemmisítés veszélyeit a Munkásotthon színháztermében, olajképeit restaurálva kapta vissza a brigádterem, gyönyörű üvegablakait pedig éppen most varázsolják újjá a dorogi Szent József plébániatemplomban. Mi sem voltunk eléggé méltányosak hozzá: üvegablakai, hatalmas falfestménye s néhány bányarajza örökre az enyészeté lett Dorogon is. Ez is a megőrzés felelősségére int bennünket a jövőben.

 

2012. november 17-én egy egész napon át élvezhettük az ősz ajándékát: a napsütésben fürdő Budapestet. Magunkat is közelebbinek érezhetjük egymáshoz ilyen bizonyságok ismeretében. Mert nem túlzás azt gondolni, hogy közünk volt és van a közös kis és nagy magyar történelem alakulásához.

                                                                                                                Kovács Lajos


 

KÖZÖS KULTURÁLIS ÖRÖKSÉGEINKRŐL

 

Dorog Város Barátainak Egyesülete harmadik éve vesz részt az UNESCO által meghirdetett, minden év szeptemberében megszervezett Kulturális Örökség Napjai európai és hazai rendezvénysorozatban. A három év tapasztalatai azt mutatják: van érdeklődés a rendezvény iránt, s van olyan kulturális (épített) örökségünk, amelyről érdemes évente programokat, előadásokat szervezni.

Egyesületünk azúttal is vetített képes előadás keretében mutatta be a Dorogi építészet – dorogi építészek című előadás keretében a római emlékektől napjainkig föllelhető (vagy már csak az emlékezetben, a dokumentumokban megőrzött) értékeket. Településünk történelme nemcsak az építés, de a pusztulás (néha a pusztítás) eseményeinek sorozata. Az ilyen előadás szembesíthet bennünket őseink törekvéseivel ugyanúgy, mint saját felelősségünkkel az örökség megőrzésének folyamatában. Mindenre van jó és rossz példa ebben a történelemben.

Örömünkre szolgált, hogy a kétnapos rendezvényt Dorogon csaknem két hétre bővítettük a helyi közösségek érdeklődése következtében. Mert huszonnégy előadásra kértek időpontot a dorogi civil szervezetek, az általános és középiskolák osztályai, de még szülői munkaközösségek is. Voltak Dorog határain kívülről érkező vendégeink is. A jó visszhang jeleként kell értékelnünk az újabb jelentkezők igényét, így civil közösségeknek, tantestületnek, sőt az elszármazott dorogiaknak is be fogjuk mutatni a közeljövőben Dorog épített örökségének történetét. Ezzel együtt megismétlődhet a tavalyi, mintegy hétszáz résztvevő támogatása törekvéseink iránt: múltunkat ne felejtsük!

Van örömteli hírünk az elmúlt évről! Tavaly Haranghy Jenő műveinek dorogi bemutatása volt a célunk. Rendezvénysorozatunk is hozzájárult ahhoz, hogy a kiváló művész üvegablakai azóta a dorogi Szent József plébániatemplomban felújítva, régi fényükben ragyogják be a szakrális teret városunk és a katolikus egyház összefogásának következtében. Restauráltatta a művelődési házban található Haranghy-festményeket is a Dorogi Szénmedence Kultúrájáért Alapítvány (más festők alkotásaival együtt). Az épített örökség művészi darabjai kapták vissza így eredeti szépségüket és céljukat: városunk arculatának esztétikus, humánus fejlesztését és megőrzését. Egyesületünk pedig már készül a következő év programsorozatára.

Kovács Lajos


 

 

 

 

 

A HONISMERET NAPJA KOMÁROM-ESZTERGOM MEGYÉBEN

 

Babaház, Búcs

 

Hagyományteremtő céllal szerveztük – immár másodszor – két közösségünk ünnepeként a Honismeret Napját. A Komárom-Esztergom Megyei Honismereti Egyesület és Dorog Város Barátainak Egyesülete ezúttal egynapos autóbusz-kirándulásra indult a Felvidékre. Az időpont-egyeztetések, hétvégi munkanapok miatt nem indulhattunk el a március 24-i születésnapon, de az áprilisi időpont egésznapos programjai is ünnepi hangulatot teremtettek számunkra. A hajdani Komárom és Esztergom megye néhány magyar emlékhelyének felkeresése, megismerése volt az utazás célja a Párkány-Érsekújvár közötti településeken – Bél Mátyás nyomában.

 

Búcs (Búč) község a hagyomány szerint Bulcsú vezér szálláshelye volt a honfoglalás korában. A kis falucskát ma is túlnyomórészt magyarok lakják, köztük él néhány áttelepült kesztölci szlovák család is. A mi úti célunk a ma már Európa-szerte híres babaház felkeresése volt. Önzetlen felajánlás, nagyvonalú szponzori támogatások és persze eredményes pályázatok teremtették meg a szépen helyreállított parasztházban a kiállítás feltételeit. Az igazán kreatív, egyedülálló ötletről Szobiné Kerekes Eszter gondoskodott, aki a szlovákiai magyar viseleteket úgy gyűjti immár évek óta, hogy megkeresi a folklórjukról, öltözékükről nevezetes településeken a hozzá hasonló embereket, akik nemcsak jól ismerik a viseleteket, de babákra szabva meg is tudják azokat varrni. A parasztházacska három szobáját lassan kinövi a gyűjtemény, mi pedig ország-világ tudtára hozzuk, hogy nemcsak a Minimundusok, Legolandok és egyéb mini világcsodák miatt érdemes útra kelni. Mert itt, a Duna túloldalán népünk, kultúránk páratlan gazdagságával találtuk szemben magunkat! És körbeautózva az utcákon egy templomait, faluházát és szobrait építő, védelmező közösség kezenyomát láthattuk mindenfelé.

 

 

Csúz (Dubník) község hajdani gazdagságát több tucat nemesi kúria igazolhatná, de ilyenmár csak egy létezik.

Csúzi kastélyátni és csodálni azonban azt az egyet is érdemes, amelyet a falunévadó Csúzi család hagyott az utókorra, s amelyet a Meszlényi-Szénássy család mentett meg az elmúlt évtizedben példás történeti hűséggel. Pompás bútorzata, a szobákba költöztetett életnagyságú porcelánszobrai a 19.-20. századot idézik, neves történelmi alakjai a környék falvaiban, kisvárosaiban éltek, dolgoztak, harcoltak – ki-ki a maga területén, de mindig a legjobb tudása szerint. Egy asztal köré ül itt a feltaláló Jedlik Ányos a politikus Andrássy Gyula gróffal és Baross Gáborral, a katona Klapka Györggyel.

 

A szomszéd helyiségben Jókai Mórt szolgálja ki felesége a frissen főzött teával, odébb Pázmány Péter bíboros, érsek, Lehár Ferenc zeneszerző vagy Feszty Árpád (körkép)festő álmodja meg egy-egy jeles alkotásának alapgondolatát. Koszorúnkat annak az Eszterházy Jánosnak adtuk át jelképesen, aki tévesen máig háborús bűnösként tartanak számon, pedig a háborús szlovák parlamentben egyetlen bátor emberként nem szavazta meg a zsidósággal szemben elrendelt embertelen

 

törvényt. Gál Erzsébet volt a kalauzunk, aki a ma itt élő magyarok gondolkodásának szép példájával szolgált, amikor a falak festői portréit bemutatva magyarok, szlovákok, csehek, németek egyetértését tolmácsolta Bél Mátyás történetíró, Frantisek Palacky költő, Franz Schubert zeneszerző, Csúzi gróf és a község hajdani zsidóságának békés együttélését méltatva. Szellemiségük e vidék jelenét, jövőjét is meghatározhatja – ahogyan azt a mai kastélytulajdonosok, Szénássy Árpád és felesége, valamint Meszlényi István megálmodták.

 

 

 

 

 

 

 

Csillagvizsgáló, Ógyalla

 

Ógyalla (Hurbanovo) kisvárosát sokan ma is az Aranyfácán sör zamatával azonosítják. Pedig Komárom szomszédságában számos más figyelemre méltó emléket is őriznek a magyar múltból. A történelmi Magyarország egyik legjelentősebb obszervatóriuma és

 

meteorológiai megfigyelőállomása épült itt a polihisztor Konkoly-Thege Miklós bőkezűségének és szakmai tudásának köszönhetően. A kiváló férfiú rá

 

nk hagyott öröksége ugyan többször is az enyészet sorsára

 

 

juthatott volna, mégis – főnixmadárként – mindig újjászületett hamvaiból. Jó volt látni és hallani róla a filmvetítés során a mai obszervatórium kiállítótermében, s élvezettel fogadtuk a planetáriumban rögtönzött csillagászati bemutatót is.

 

A kert őrzi az eredeti csillagvizsgáló épületét, Kopernikusz szobrát és a Napszimbolikus térplasztikáját, a közelben ma is látható a család kastélya, kissé távolabb pedig, a főutca mentén a családi kápolna és sírbolt mellett elhelyezhettük koszorúnkat más közösségek tiszteletének hasonló jelei mellé. Így kereshetők fel a temetőkben a Feszty és a népes Ordódy család nyughelyei is. Egy hiányérzetünket mégis ki kell mondanunk: ennyi szépen rendben tartott emlékhelyhez szükség lenne néhány konkrét eligazító táblára is a városban. Reméljük, hogy a városvédők hamarosan gondoskodnak a látogatókat segítő feliratokról.

 

 

 

Nána község határában a vidék újjáéledő és rangot kivívó borkultúrájával ismerkedtünk  a nap zárásaként. A Gerendás borpince megnyitás előtt állt, amikor vendégei lehettünk a tulajdonosoknak. Ízléssel, szép építészeti megoldásaival a táj, a szőlődomb egyik ékszere, s bizonyára népszerűvé váló zarándokhelye lesz a létesítmény. Borainak zamatával is múlt és jelen békés egymásra épülésével bíztat.

Az esti szürkületben utolsó koszorúnkat tagtársunk, dr. Kovács József népi fafaragó művész millenniumi emlékjelénél helyeztük el a nánai templom szomszédságában. Az alkotó jelképrendszere az ezeréves történelem sűrített jelentésű őselemeivel kapcsol össze tájat, embert a Duna két partján. Bél Mátyás nyomában lépkedhettünk háromszáz év távlatában 2012. április 14-én. Megismerkedhettünk a hagyományait lokálpatriótaként őrző magyarság számos felejthetetlen személyiségével, találkoztunk az Idő folyamatosságának életerős bizonyítékaival.

 

E szép program pedig nem valósulhatott volna meg ilyen zökkenőmentesen, ha nem lett volna a szervezésben segítségünkre Nánáról az ottani magyarok jeles honismerője, Dániel Erzsike. Köszönjük szépen!

                                                                                                                         

 

 

 

 

 

 

Kovács Lajos


 


A HONISMERET NAPJA A NEMZETI MÚZEUMBAN

 

Egyesületünk nem titkolt célja, hogy erősítsük kapcsolatainkat szűkebb és tágabb környezetünk társszervezeteivel együttműködve.

Negyedik éve rendezik meg a Magyar Nemzeti Múzeumban a Budapesti és a Pest Megyei Honismereti Egyesületek szervezésében azt az országos FELOLVASÓ NAPOT – mondhatunk konferenciát is –, ahol pályázat útján hívják meg azokat a kutatókat, szervezeteket, intézményeket, akik vagy amelyek a legérdekesebb helytörténeti kutatásokról számolnak be lakóhelyük életéből. Bél Mátyás, a nagy helytörténeti kutató születésnapján, március 24-én 18 beszámolót hallgathattunk meg a sikeres pályázatok közül a múzeum Apponyi-termében. Sokféle útját, módszerét ismerhettük meg mások helytörténeti érdeklődésének, az értékek feltárásának és közkinccsé tételének.

Az idén először pályáztunk Dorogról erre a bemutatkozási lehetőségre. Ízelítőt adhattunk a Dorogi Füzetek című sorozatunk eddigi témagazdagságáról, egyik legújabb kötetünket pedig részletesebben is ismertethettük. A „Jövevények és vándorok vagyunk” című emlékiratok jól jellemzik Dorog várossá fejlődésének rögös útját. A török időket követő újratelepítések német (sváb) hagyományai sajátos kultúrát hoztak létre a kis faluban. 

Ezt a kultúrát Bél Mátyás már az 1700-as évek elején följegyezte Esztergom vármegyei adatgyűjtése során, amikor még a templom és a postaállomás körül éppen csak megkapaszkodtak az új élet gyökerei.

A szén felfedezése hozta meg azt a sokszínűséget a falu életében, amely végül várossá növelte Dorogot, miközben nemcsak az ország, de Közép-Európa szinte minden tájáról elindultak a jó szerencse reményében a jövevények és vándorok. Sokfélék vagyunk mi, örökösök, mint ahogy sokféle minden befogadó nemzet. Dorog pedig – ezt bátran állíthatjuk – tipikus példája ennek a sokszínűségnek minden sikerével és ellentmondásával együtt. Ahogy ebben a könyvben is vallás, ideológia, szakma és művészeti látásmódok ütköznek egymással. De fontosabb ennél az, hogy egymás mellett léteztek, léteznek máig, létrehozva ezt a sajátos egységet a sokféleségből.

A konferenciaszünetekben alkalom nyílt arra is, hogy az előadókkal szót válthassunk, témáikról és a fölvetődő kérdésekről gondolatokat cseréljünk. Többen is ott voltunk Dorogról, érdeklődve hallgattuk mások múltbeli kutatásait, felfedezéseit és megállapításait. Okkal reméljük, hogy könyvsorozatunk és városunk történelme is sokak érdeklődését felkeltette, kapcsolatainkat és hírünket is gazdagíthattuk a helytörténészek széles táborában.

 

 

 

 

 

 

Kovács Lajos

                                                                                                                     

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


2012.március 13.

Beszámoló a 2011. év eseményeiről:

http://users2.ml.mindenkilapja.hu/users/dvbe/uploads/KOZGYULES_2012.pdf

 


2012. február 14.

 

BEMUTATTUK LEGÚJABB KÖNYVEINKET

 

A véletlen úgy hozta, hogy csaknem egy időben került ki a nyomdából egyesületünk két újabb kiadványa. Február 14-i nyitott egyesületi programunk keretében – az Arany János Városi Könyvtárral közös rendezésben – az érdekélődők is megismerhették, kézbe vehették a köteteket.

A „Dorog és a tudományok” sorozatban immár a harmadik könyv igazolja, hogy településünk ipar- és tudománytörténete komoly figyelmet érdemel.

Dr. Borbély László és Sandy Endre vegyészmérnökök levéltári, üzemtörténetet bemutató dokumentumgyűjtései a XX. század két kiemelkedő dorogi bányatörténeti eseményéről tudósítanak. A karbidgyártásra ma már csak az idősebb korosztályok emlékezhetnek, sokan inkább annak zajos, bűzös mellékhatásait „élvezhettük”. Pedig az ország gazdasága nem nélkülözhette ezt a fontos terméket, Dorogon pedig – különösen a két háború közötti időben – a legjobb minőségben állították elő. Ismert, német nyelvterületről származó meghonosítója, Riedler Miksa Dorogon talált új otthonra, hazára, megbecsült szakemberként él az akkori nemzedékek emlékezetében, sírja is a dorogi temetőben található.

A germánium-előállításról már a szerzőpárosnak is személyes munkahelyi emlékei vannak az 1960-as évekből. Az akkori Dorogi Szénfeldolgozó Vegyipari Vállalat egyik utolsó, nemzetközi hírnevet is jelentő stratégiai terméke a híradástechnika nélkülözhetetlen alapanyaga volt. A kis mennyiségben előforduló, bonyolult eljárással kinyerhető germániumot Dorogon a szénből állították elő. Amikor a szilícium a híradástechnikában átvette szerepét, Dorog szénvegyészete is megszűnt, s ekkor költözött a laboratóriumokba a Kőbányai Gyógyszerárugyár, mai nevén a Richter Gedeon Zrt.

A dokumentumokat a könyv szerkesztői úgy állították össze, hogy azok olvasása két érdekes dokumentumregényt kínálnak olvasásra a Dorogi Füzetek 42. számában. Emlékeztető gesztusként három kiemelkedő vegyész (Riedler Miksa, Körmöndi István és Szél László) emlékének szenteltük kiadványunkat.

*

A másik kötet annak a sorozatnak a folytatása, amelyben néhány éve a dorogi élő irodalom költőit, íróit, műfordítóit mutattuk be. Ezúttal emlékiratokat szerkesztettünk egymás mellé. Emlékezik dorogi éveire a pályája kezdetén szolgálatra küldött katolikus pap, Tóth János, a későbbi karnagy, zenetanár, zeneszerző Kövecs Imre, a budapesti gyermekszínészettől a dorogi munkásotthonig nagy utat bejáró örökifjú Cseri néni (Csermák Jánosné), a bányászok festőjeként ismertté vált Gáspár Sándor és az alföldi mezővárosi hagyományokból a bányászfaluba vetődő földműves család ősökre emlékező tanárnője, Krajcsír Piroska. A könyv címe kifejezi sokféle kapcsolódásukat Doroggal: Jövevények és vándorok vagyunk. Írásaikban ugyanúgy megjelenik a félfeudális és vallásos miliő, mint a munkásgondolkodás radikalizmusa, de a szintézist kereső utód értékmentő emlékezése is. Ezek az életutak néha észrevétlenül keresztezték egymást, máskor össze is ütköztek az eltérő ideológiák, filozófiák, kultúrák mentén. Megérthetjük belőlük ezt a gyakran összebékíthetetlen világot, mert itt éltek közöttünk, s mi körülvettük őket hol tudva, hol akaratlanul – de mindig egymás mellett.

A szerzők közül többen (Tóth János, Cseri néni, Gáspár Sándor) már nem élnek, két utóbbi szerzőnk ugyancsak a dorogi temetőben alussza örök álmát, Kövecs Imre pedig távolra sodródott Dorogtól. Krajcsír Piroska jelen lévő szerzőként beszélt a kettős kötődésű identitásról, a gyökerek fontosságának illusztrálására pedig írásának utolsó fejezetét olvasta fel a bemutatón.

Az emlékírások a Dorogi Füzetek 41. kötetében olvashatók.

A könyvtárban mindkét könyv megtalálható.

Kovács Lajos

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

dvbe.mlap.hu