VISSZAFOGTUK AZ ÁTUTAZÓK FIGYELMETLEN LENDÜLETÉT

 

Egyesületünk – ismét szép számú megyei honismereti, helytörténeti kutatóval – járta be a Dunántúl egy kis szögletét. S itt voltak persze a dorogi városbarátok barátai is…

Mindannyiunknak vannak városai, falvai, ahol majd egyszer meg fogunk állni, körül fogunk nézni, csak valahogy sosem úgy alakulnak a dolgaink… Átutazók maradunk, ki tudja, meddig.

Egy bölcs szerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Megfontolandó igazság. Mert aki odafigyelt első állomásunk, MÓR városának történelmére, ismerős számok, szavak, históriák ütötték meg a fülét. A szőlőről, borról ki ne hallott volna? De itt is pusztított a török, ide is németajkú telepes lakosság jött szerencsét próbálni, s a völgyben meghúzódó település csaknem azonos lélekszámú kisvárosként küszködik napjaink történéseivel…

Felfedezni és követni való hasonlóság és különbség tehát egyaránt van. Itt nemesi kastélyokat épített a hazát teremtő buzgalom, szerzetesek temploma körül alakult ki a borkultúra egyik magyar központja, s aki csak néhány éven át nem járt a városkában, meglepődik új történelmi parkjának szép szobrain, kedves fahídjain. Tágas, nagy lélegzetű főterüket körülsétálva a Móri-árok hegyeket elvágó-összekötő völgyében máris otthon érezhettük magunkat. Fazekas János igazgató úr tett róla, hogy minden épületről, szögletről, kertről és emlékműről az őslakók szeretetével emlékezzen meg. Más ismerősként mentünk el innen, mint ahogyan érkeztünk. Még a bor zamata is más lesz eztán a nyelvünk alatt…

 

VÁRPALOTA is olyan főutcára épült, hogy gyakran elfelejt benne megállni az utazó. Még a vár is beljebb esik egy kicsit a kelleténél… Micsoda veszteség ezt nem tudni! Olyan erő lakozik pedig a vaskos kő- és téglafalakban, egymásra épült kastély- és vártornyokban, hogy belecsorbult a törökök kardja, belevásott talán még a foga is. S építették-rombolták annyiszor, hogy nem győzik keresztezni egymást a korszakok ajtónyílásai, lovagtermei, román-kori és reneszánsz vagy barokk boltozatai. Maradt egy kis világi ablakfreskó tüneményes léptű lánykákkal, s vezetnek bennünket kőből faragott keretek közti átjárókkal, fapallókat döngető lépcsőfordulókkal egyre magasabbra, egyre csak körbe az átriumos udvar fölé. A lovagtermek egyikében öltözékei, ágyakra halmozott stafírungjai pompás hímzéseiben egy nem is olyan régi Magyarország csodálatos viseletkultúrája kísér bennünket. Egy teremmel odébb a katonás múlt esztétikája, zsinóros és színekben pompázó eleganciája áll sorfalat sétánkhoz.

Aztán (hogy mik vannak!) a vasalógyűjtemény ejt ámulatba, s hirtelen megint csak mintha otthon járnánk! A bányászati múzeum dokumentumai, makettjei, szobrai és szerszámai között hirtelen egy hajdani dorogival találjuk magunkat szemben: Korompay Lajos volt ennek a városnak a Schmidt Sándora, közös dorogi éveik után ide jött bányatelepet, kisvárost építeni. Mennyi tisztelet övezi az emlékét!

A vár tetejéről messzire látni, és mind a négy égtáj felé. Mintha a világ közepén forgolódnánk!

 

A Bakony útja mentén ŐSKÜ kerek temploma, rotundája is a látványosságok, az elsuhanó különlegességek egyike utazás közben. Most itt is megálltunk. Felkapaszkodtunk a dombtetőre, meghallgattuk Nemes Ferenc úrtól az Árpádokig visszanyúló eredethistóriát, s ha sajnálkoztunk is a templomocska dísztelenségén, odaképzelhettük magunk köré a fantázia freskóit, de még a tíz faluból idesiető elődeink áhítatát, visszhangos imáját is a szűkös térben. Milyen kicsi is lehetett akkor tíz falu!

 

NÁDASDLADÁNY még csak nem is a fő sodrású utak mentén írta a maga történetét. Mégis van itt magyaros grófi virtus is, felségárulást követő véres lefejezéssel járó jószágvesztés is, de voltak a szépre fogékony urak és asszonyok is, akik kicsipkézték kővel és téglával a park közepét, odébb téglatemplommal a sarkát, most pedig a képtárszoba faláról évszázadok mosolyával terelgetik a turisták ténfergését teremből terembe, ebédlőből könyvtárszobába. Nem kell elhagyni hozzá országhatárokat, hogy elhiggyük: Európa itt is ugyanúgy épült és szépült, ha éppen nem gyújtogattak és romboltak az elemi ösztönök. Gyerekek bujkáltak a falakban rejtőzködő nyílásokban, elegáns terítékekhez hordták a földalatti folyosókon át az ebédlőbe a konyha remekeit, pöfékeltek a vadászok díszes trófeái alatt a nagy terveket szövögető férfiak. Néha ellovagoltak Sárvár felé, máskor hazatértek Bécsből. Nyelveket beszéltek, és ők is jobb életre, történelemre vágytak. Mint mindig.

Ha a parkból visszanéztünk, a szürkületben még újabbaknak tűntek a frissen renovált falak. Hazafelé indultunk. Zámolyban egy vacsorán még leöblítettük az út porát, még kibeszéltük magunkból a felgyülemlett élményeket, kipihentük a fáradalmakat. Már nem átutaztunk a kisvárosok történelmén, hanem megálltunk benne, és megértettük közös élményeit. Otthon voltunk egész úton.

                                                                                                               K. L.


 

 

 

 

PICK JÓZSEF 80 ÉVES

 

A XX. század egyik olyan dorogi alakja ő, aki élete nagy részében a világ barangolói közé tartozott, ámbár mindenki csak dorogiként emlegette. Nem lett világpolgár, de a világ túristája igen: megmászta a Föld csúcsait és elmerült a földmélyi barlangok titkaiban; evezett a Dunán és vadvizeken, részt vett turistautak és –házak építésében, kutatott levéltárakban, könyvtárakban, de nem szégyellt a lomtelepek és a takarítást pusztításként felfogó intézmények selejtezett kincsei között sem búvárkodni. Ismerte ősi rossz szokásunkat: az irtózást a múlt hallgatag relikviáitól. Ha nem gyűjtene helyettünk is, sokmindennel szegényebb lenne ez a város. S mert a gyűjtőszenvedély csakis határtalanul őrizhető meg, Pick József lakása ma már relikvia-múzeum, ahol az érdeklődési kör túllépett minden korláton, s kiterjed mindenre, amit a „józan” emberi figyelem már nehezen tűr meg. Számára sosem jár le a Ki Kit Gyűjt? Klub-tagság.

Ilyen mindent tudni akaró vágyat tükröz az is, ami gyakran elhangzik a szájából, ha mégis keresni kezdünk ezt-azt a múlt ködében: „Itt minden megvan!”

Mint ahogy fékezhetetlen az a terve is, hogy ami megvan, azt rendezni, leltározni, áttekinthetővé tenni is kötelességünk (lenne). Talán ezzel a feladattal a legnehezebb megbirkózni. A máshonnan kidobott „lom” egyre nagyobb kupaccá nő, a begyűjtött értékek pedig befejezhetetlenül feszengnek folyton bővülő albumaiban, fotótáraiban, pincétől a padlásig épülő polcain, szekrényeiben, a folyton avuló rögzítési technika mindenféle adathordozóin. Kiállítási meghívók, könyvek idézik a bemutatók állomásait.

Az alattomos ellenség, az Idő, vele a betegség csak növeli az aggodalmat: „Mi lesz ezzel a sok kinccsel?” Pick József szótárában ez a leggyakoribb, elkoptathatatlan kifejezés: „kincs”.

A születésnap estéjén koccinthattunk sokféle kívánságra, reményre. Sok távolodó emlékre, emberi közösségre emlékeztettek bennünket a számítógép monitorján pergő képek. Az asztalon már gyűltek, sokasodtak a táviratok, csengett a telefon is. Dorog Város Barátainak Egyesülete üdvözletét személyesen vittük el hozzá, az egyik alapítóhoz. Mint ahogy néhány hónapja ő is ellátogatott közénk, megünnepelni a DVBE 25. születésnapját.

Adjon erőt neki a tudat, hogy egy súlyos történelmi korszak krónikásaként és leletmentőjeként él Dorogon, annak helytörténetében. S adjon Időt is neki még sok terve megvalósulásához a Sors. Isten éltesse Pick Jóskát!

                                                                                                    Kovács Lajos DVBE-elnök


A FÖLD NAPJÁN – GRUNDL IGNÁCRÓL BESZÉLGETTÜNK

 

Április 22-én – városunk önkormányzatával közös rendezvényen – megnyitottuk a Grundl Ignác-évet. Júliusban lesz születésének 200. évfordulója Dorog egykori plébánosának, aki életében Európa-szerte ismert botanikus volt. Emlékéve természetes, hogy a Föld Napjával kezdődött.

A Dorogi Galériában a tudós szerénységéről éppen úgy szó esett, mint világszerte megtalálható növénygyűjtő mappáiról. Az utód, dr. Bauer Norbert dorogi botanikus, a Természettudományi Múzeum munkatársa gondoskodott arról is, hogy a mintegy 150 éves gyűjtőlapokból egy sorozatot elhozzon a kiállításra. Csupa Dorogon, a homoki völgyekben és a Kálvária-dombon begyűjtött, préselt növény lenyomata! Már ez önmagában is áhítatot kelt.

A hajdani dorogi gyűjtésekkel azonban iskoláink képzőművész szakkörösei hónapokon át nemcsak ismerkedtek, de káprázatos képeken, művészpalántákhoz méltóan meg is örökítették azokat. Mintegy hatvan gyönyörű élő virágábrázolás vette körül a másfélszáz évvel ezelőtti ősök máig megőrzött üzenetét: a föld él, virágaiból még sokan őrzik egykori szépségüket.

 

Volt alkalmunk a plébános emberi arcának felvázolására is. A fennmaradt végrendeletben ugyanúgy megleljük az arc jellegzetes vonásait, mint a gyűjtő jóbarát, az esztergomi Feichtinger Sándor emlékirataiban. És a Szent József plébánia anyakönyvei őrzik az ő keze írását, utolsó napjának (halálának) dokumentált adatait ugyanúgy, mint levelei, vagy a hátrahagyott értékes könyvtár és egy különleges kéziratos könyv szép betűi a világra nyitott ember derűjét és sokoldalúságát.

Sokan összejöttünk és ünnepeltük együtt az emlékezetes pillanatokat: Kovácsné Fódi Krisztina tanárnő virágénekeivel keretezett megnyitónkat. 

Egyesületünk az önkormányzattal, a művelődési ház munkatársaival, a Szent József plébániával és a tudós dorogi Bauer Norbert 

által a Természettudományi Múzeummal összefogva valóban megnyitotta a Grundl-év eseménysorozatát. Hamarosan emlékfákat ültetünk a Hősök terén a botanikus előtt tisztelegve, július utolsó vasárnapján pedig a plébánia falán táblát avatunk, hogy a kerek évfordulónak és a lelkipásztornak is emléket állítsunk. A diákrajzokból addigra – reményeink szerint – elkészül egy másfél évre szóló naptár a Dorogon máig fellelhető növények ábrázolásával.

Költők írták az alábbi sorokat, s mintha Grundl Ignác ismerősei lettek volna akkor is, amikor így tavasz táján elindult a hegyek-völgyek felé a természetet csodálni, meg akkor is, amikor halálos ágyán talán hasonló utolsó imáját mormolhatta:

 

Nincs nekem kedvenc virágom,                            Jöjjetek körém most kedveseim,         

Melyik szebb, nem prédikálom.                             Irgalmas rokonok, testvéreim!

Mind szeretem, mint csudálom,                            Füvek és virágok gyógyítsatok,

Tavasszal mind alig várom.                                    Hangtalan szavakkal szólítsatok!

(Szép Ernő: Virágok)                                          (Gazdag Erzsi: Könyörgés a füvekhez)

 

Itt tért nyugovóra a dorogi temetőben, itt nyugszik immár ötven éve kedves temploma kriptájában. Élt 1813-tól 1878-ig, Dorog lakója volt 1861-től haláláig. Nyugodjék szeretetünk békességében!

                                                                                                    Kovács Lajos

 

 

 

MAGYAR EMLÉKHELYEKEN  -  DOROGIAK NYOMÁBAN

 

Remény van immár arra, hogy tavalyi új kezdeményezésünk hagyománnyá formálódjon. A Honismeret Napját ismét áprilisban szerveztük meg (az időjárás hatására) a megyei Honismereti Egyesület és Dorog Város Barátainak Egyesülete összefogásával. Teli autóbusszal (ötvenketten) vágtunk neki egésznapos nyomkövetésünknek Komárom-Esztergom és a történelmi Hont vármegye Börzsöny körüli bejárásával.

Esztergomban megcsodálhattuk a felújított rác-templomot (ma már a görögkatolikus egyház gondozott tulajdonaként). Szakavatott kalauzaink voltak, hiszen az ikonosztáz felújítását két esztergomi művész végezte. Tagtársunk, dr. Kovács József népi iparművész a fafaragásokat készítette el újra, az ikonokat pedig Gregor Jánosné (Pannika) varázsolta vissza a templom szentélye elé. Alapos tájékoztatást kaptunk a munka rejtelmeiből, szigorú szabályairól, az ábrázolás és a díszítés sok évszázados hagyományainak szimbólumairól.

Ilyen is van: Esztergom sokszínű kultúrája egy csaknem elfelejtett és pusztulásra ítélt gyöngyszemmel gazdagodott az egyházi és világi összefogás szép értékmentő példájaként.

*

Alig néhányan fordultunk meg eddig utazásaink közben a kőhajításnyira található Párkányi Városi Múzeum falai között. Pedig itt is van miről ámuldozni. A környék valóságos régészeti parkként veszi körül a városkát, ahol az újkőkortól napjainkig szinte minden történelmi korszak emberlakta településeinek nyoma maradt az elmúlt majd tíz évezredből. Honfoglaló őseink is az elsők között telepedtek le a vidéken, ahol Róma Anavum nevű őrhelyét Kakat, majd Párkány (törökös olvasata szerint Parkan) magyar település követte a Duna túloldalán, Esztergom „árnyékában”. Szemléletes kiállítás mutatja be a városka fejlődését a falakon, gazdag metszetanyag igazolja a hely stratégiai jelentőségét, régészeti leletei pedig gazdagon illusztrálják az emberi történelem folytonosságát. Juhász Gyula, a múzeum vezetője nagy gondot fordít az etnográfiai hagyaték gondozására is, ahol a földművelés eszközei ugyanúgy megtalálhatók, mint a paraszti és a korán megerősödött polgári lét viseletei. Az állandó bemutatók mellett pedig találkozhattunk a pillanatnyi időszakos kiállítás érdekes zenetörténeti emlékével, a száz éve született párkányi zeneszerző, Zahovai Ernő jubileumi emlékkiállításával. A párkányiak minden értékükre kitekintő figyelme a hídhoz közeli kis utcában a gyakran arra járók érdeklődésére is számít! És még belépti díjat sem kell fizetni ezért az időutazásért!

Rövid sétával a törökverés csatamezejére zarándokoltunk a városban, ahol – ismét csak civil kezdeményezésre – szobrot állított a győzedelmes Sobieski János lengyel királynak és hadvezérnek a párkányaiak lokálpatriotizmusa és a legendás lengyel-magyar barátság.

*

 

 

Egy óra járásnyira – a szlovák-magyar határ közvetlen túloldalán – Ipolyság (Šahy) ma már csak jelképes határvárosába érkeztünk. Az oda vezető út, a Börzsöny nyugati pereme, az emberi történelem csupa izgalmas fejezete. Kőbaltás őskori telepek, bronz- és vaskori kultúrák szerszámai, halomsírjai, kvádokkal háborúzó rómaiak legendái, Marcus Aurelius császár írásba foglalt elmélkedései, a honfoglalók feltárt falucskáinak sorozata, a folyton katonáskodásra kényszerülő középkori elődeink keservei egyaránt szerves részei ennek a történelemnek. A legmeghatározóbb élet-halálharcot a török másfél évszázadában vívták magyarjaink. S az élet többnyire még akkor is megmaradt, amikor közben elpusztultak Bernecebaráti, vagy Drégely palánkvárai, meg a védtelen falucskák a hős katonákkal, családmentő férfiakkal együtt.

*

Ipolyság (az Ipoly melletti dombra – ságra – épült település) akkor jutott legmagasabb rangjára, amikor Kemencén 1806-ban leégett a megyeháza épülete, s új otthont a honti honatyák Ipolyságon találtak. Ma is áll a szép klasszicista megyeháza, bár minden közigazgatási rangját régen elveszítette a kisváros. Áll a középkori szerzetesek templomának falaira épített kéttornyú barokk templom is, előtte pedig Sajó Sándor költő szobra, ki a trianoni tragédia után oly sok keserűséggel vágyott vissza elszakított szülőföldjére.

Útközben (még Párkány szomszédságában) megemlegettük Garamkövesd falucskáján áthaladva Gyürky Antalt, a 19. század kultúrát teremtő borász mesterét, hiszen ebből a faluból költözött Dorogra, hogy aztán 72 évesen, 1890-ben községünkben vegyen búcsút az élettől. Dorogi rokonai között töltötte utolsó éveit, ám családi birtokukon, a Hont vármegyei Felsőszelényben helyezték örök nyugalomra. Ipolyságon olvashattuk kétnyelvű emléktábláját, mert a borászok örömére éveken át élt itt is, segítve szőlőtelepítési és borkészítési kultúrájuk fejlesztését.

Ipolysági kalauzaink – Pálinkás Tibor múzeumigazgató és munkatársai, Bendik Béla és Márta – városi sétáján megismerhettük a kultúra helyi központjait. A hajdani, impozáns kaszinó faláról a hontiak képviselőjeként Széchenyi domborműve tekintett le ránk, Bartók Bélára emlékeztető táblát kettőt is találtunk a városban. A Simonyi Alajos Emlékkiállítás 100 éve született festője a Felvidék környékbeli településeinek néprajzi értékű őrzője volt képeivel ugyanúgy, mint karikatúráival egy torz társadalom leleplezője, humoros életképeivel pedig a falusi életforma mosolyt fakasztó, szeretetteljes ábrázolója. A templom szomszédságában álló mezítelen falak a kolostorok kultúrájának mementóiként várják megmentésüket, mint ahogy a neológus zsinagóga és környezete a holokausztra ugyanúgy emlékeztet, mint a jeles elődök emléktáblái a helytörténet és a közélet legnagyobb alakjaira – köztük a báró és doktor Szokolyi Alajos olimpikonra (az újkori olimpiák első magyar éremszerzőjére), a közélet pótolhatatlan szervezőjére. Már-már mozgásunkban is akadályozó gazdagságot találtunk a múzeumban, bizony kinőtte az épület szűkös kereteit az itt őrzött emléktárgyak sokasága. A séta végén a kálvária dombjára is elzarándokoltunk: a verőfény az Ipoly megáradt medre körül a hegyek közé zárt folyóvölgy páratlanul szép panorámáját tárta ki előttünk.

*

Utolsó nekirugaszkodással leereszkedtünk a Börzsöny keleti oldalán a Duna partjáig. Doroghoz igencsak hasonló sorsú településre érkeztünk Kismaroson. Ismét jóbarátok vártak ránk, Dabóczy Ákosék a helyi alapítványi múzeum munkatársaiként, a zegzugok alapos ismerőiként vezettek bennünket a teraszos utcácskákban, vagy a múzeum gyűjteményei között. Kismarosra is a török időket követően érkeztek németországi telepesek, hogy életerős községet hozzanak létre egy néptelen vidéken. Hozták kultúrájukat, tudásukat, életerejüket. A kismarosi utódok pedig gondosan gyűjtik, gazdagítják a múzeumban a város- és a nemzetiségtörténet szétválaszthatatlan ereklyéit. Iskolájuk, pincéik, lakásaik, temetőjük hajdani – még fellelhető – darabjai, kiegészítői felújítva, konzerválva mesélnek a múltról. A forgalmas út mellett csendes, szorgalmas község éli mindennapjait, az átutazó többnyire talán ezért sem gondol megállásra. Pedig érdemes a figyelmünkre emlékművük a „kofferhajókon” utazó ősökről, vagy a „malenkij robot” sokat szenvedett áldozatairól, több emléktáblájuk pedig tanítóik megbecsüléséről. Köztük élt 12 évig az a Salamon Imre kántortanító-igazgató, aki innen költözött át Dorogra 1928-ban, hogy aztán tanítóként, igazgatóként, zeneszerzőként és költőként, de legfőképpen népművelőként egyaránt meghatározó személyisége legyen a két világháború között a dorogi közösségeknek. Dr. Dabóczy Ákossal folyamatosan cseréljük ki Salamon Imre élettörténetének közös dokumentumait. Ő személyes és bensőséges szeretettel tud mesélni a múzeum minden különleges és hétköznapi tárgyáról, kézírásos dokumentumáról, fényképéről és öltözékéről, kegytárgyainak és ereklyéinek helytörténeti jelentőségéről. Amikor hallgattuk, akaratlanul is arra figyeltünk, mit is tanulhatunk dorogi helytörténeti kiállítóhelyeink kialakításához a közeljövőben, a könyvtár felújított épületében…

*

Komoly zarándokút volt az április 13-i honismereti kirándulás. Az első helytörténész útjain, a Bél Mátyás által évszázadokkal ezelőtt bejárt vidéken ismét dorogiak nyomaira is bukkantunk. A múlt rejtett szépségeit, szellemi és tárgyi értékeit fedezhettük fel önzetlen tudós jóbarátok segítségével. Őszinte köszönetünket s néhány dorogi helytörténeti kiadványunkat ajánlottuk fel érte barátságunk mellé.

Esteledett már, amikor végül jól megérdemelt vacsoraasztalunkhoz leülhettünk. Kismaros vendéglátóként is jó gazdának bizonyult.

                                                                                                    Kovács Lajos

 

Még több fotó a Galériában